- Chanyeol - szólítom meg, tekintetemet a kint elsuhanó tájon tartva, hátha ettől lazábbnak tűnök, nem lesz akkora súly a kérdésem.
- Tessék?
- Hogy képzeled el a jövőnket? - mocorgok kicsit az ülésen, idegesen magam alá támasztva a kezeimet.
- Hogy-hogy hogy? - fordul felém, mire a lábaimat kezdem el mustrálni.
- Örökre idolok leszünk?
- Egy csapat sosem marad együtt örökre - lassít le a piros lámpa előtt, hogy aztán kényelmesen megállva magyarázhasson tovább. - Nem csupán azért, mert kiöregszünk, lejár a szerződésünk, a fiatalokat egy idő után már nem érdekeljük, hanem mert ahányan vagyunk, annyian dédelgetünk más vágyakat, célokat. Senki nem szeretné örökre a mostani életét, még ha jelenleg jó is. Meg aztán - teszi sebességbe a kocsit, majd indul - aki arra vágyik, szólóban folytatja. Nekem még ott van a színészkedés is, de nem akarok a szórakoztatóiparból nyugdíjba menni.
- Miért, utána mik az elképzeléseid? - faggatom tovább, hogy tudjam, mire számítsak.
- Egy normális, hétköznapi élet. Mondjuk lehetne egy kis saját tanyánk - vigyorodik el hirtelen.
- És ott együtt vághatnánk a csirkéket, a nyulakat, a malacokat és adhatnánk el a vágóhídnak a marhákat - sorolom tettetett lelkesedéssel, felnyitva a szemét a dolgok hátulütőjére.
- Mmm - húzza el a száját morcosan. - Csinálhatnánk úgy, hogy ne kelljen meghalniuk az állatoknak.
- Például?
- Nem tudom. A csirkéket a tojásukért tartani, a nyuszikat csak úgy, marhák helyett meg nem ételként szolgáló állatokat tartani, mint mondjuk bárányok, akiknek eladjuk a gyapját - éli bele magát a dologba, én meg nem akarom ennél is jobban a kedvét szegni, így hát nem mondok semmit. Ezt meg persze félreérti. - Nem tetszik?
- De, tetszik.
- Akkor?
- Nincs akkor. Nekem mindegy, mit fogunk csinálni, csak ne hagyj el - halkulok le szinte teljesen a végére, de mielőtt azt hihetném, hogy nem hallotta meg, tenyere a lábamról a karomra csúszik, onnan a kezembe simulva.
- Nem foglak, és ezt megígérem.
Reflektálnék rá, de az túl nyálas lenne, ami rám nem vall, most is csak a félelem beszél belőlem, s tele vagyok kételyekkel tettem helyességét illetően.
Ha volna rá mód, megállítanám az időt és csak itt, a kocsiban lennénk napokig, vagy akár hetekig, míg úgy nem érzem, készen állok arra, ami következik. Ez viszont sajnos lehetetlen, hamarabb össze kell kapnom magam, hogy tegyek én is a mi boldog, közös jövőnkért.
- Mi vár most rám? - szólalok fel újfent, mert úgy fest, neki is elment a beszélőkéje, sőt, még a rádiót sem kapcsolja be, hogy legalább az terelje a gondolataimat.
- Megíratják veled a gyakornoki szerződésedet, amiben már pontosan nem emlékszem, mi szerepel, de ott segíteni fognak és elmondják nagyjából.
- Te nem jössz be?
- Ide most nem lehet - biggyeszti le alsó ajkát. - De kint foglak várni.
Így most még rosszabb…
- Ennyi? Semmi beszélgetés, ilyenek?
- Hát igazából még elmondják, mik várnak rád a következő hetekben, miket kell elvégezned, hova kell menned.
- És hova kell mennem?
- Nem fog tetszeni, de~ - nyújtja el hosszan - vizsgálatokra. Rengeteg vizsgálatra.
- Oké - vonok vállat, majd visszafordítva tekintetemet a tájra, igyekszem egyszerre csak egy dolgon stresszelni. Most éppen azon, hogy miket mondanak majd odabent.
A tény, hogy már én is akarom, hogy szándékozok tenni kettőnkért, rengeteg erőt ad. Az élet nem állhat meg csak azért, mert nem mehetek már haza. Jó, ez így hazugság, mert érzem, hogy nagy a baj, de tenni úgysem tudok érte, vagy ellene, így hát ideje lesz lassan beletörődni. Erre vágytam eddig, nem? Hogy végre legyen értelme a létezésemnek, végre kiszakadjak a mókuskerékből.
A lábaim remegnek, a gyomrom liftezik, a tüdőm szúr. Chanyeol egy utolsó biztató pillantás után utamra enged a hatalmas helyiségbe, mi ezúttal szerencsémre nincsen tele emberekkel, csupán hárman foglalnak helyet a közeli asztalnál, hol a hozzám közelebb eső részen van egy üres szék - vélhetően számomra.
Köszönök, bemutatkozok, helyet foglalok és kezdődik is. Nincs kertelés, nincs kérdezgetés, nincs jópofizás, kerek-perec elmondják, mik a teendőim és mit várnak el tőlem a következő hat hónapban.
Nem mondanám, hogy akár a felét is sikerült megjegyeznem, de gondolom ők is tudják, mit éreznek és élnek át az itt megjelent újoncok, így hát papír formájában, dátumokra lebontva meg is kapom az egészet.
Fél óra az egész, semmi több. S ahogy átlépem a küszöböt, mintha bent sem lettem volna, annyira elfelejtem az egészet.
- Na, min mosolyogsz? - veszi át a kezemből a dossziét, hogy jobban megnézhesse a rajta lévő SM logót.
- Semmin - célzom meg a liftet, hogy mielőbb távozzunk innen.
- De tényleg - ugrál mellém széles vigyorral a száján.
- Csak megkönnyebbültem - vallom be olyan lazán, hogy majd’ szétesek.
- Örülök neki.
Visszaérve a többiek még mindig lent lézengenek, így Chanyeolnak nem esik nehezére összehívni őket az ebédlőasztalhoz, hogy együtt átnézhessék a papírokat. Ezt most tényleg kihagytam volna…
- Na lássuk - nyitja ki a dossziét és veszi ki a vastag paksamétát. - Jól kezdődik - ráncolja az orrát, majd aggodalmasan rám pillant.
- Mondjad már, mi az - hajol át Jongdae, hogy rálátást nyerjen a papírlapra.
- Minket is érdekel - jegyzi meg a sarokban a leader.
- Na szóval - köszörüli meg a torkát. - Baekhyun fél évet kapott a színpadi élet elsajátítására, hangjának és mozgásának finomítására, az iskolai első éves tananyag megtanulására, mik után a hatodik hónap utolsó napján vizsgát tesz mindebből.
Nekem így első - mit első, második - hallásra nem tűnik gázosnak a helyzet, ám a hirtelen ránk települt csend azt engedi következtetni, hogy nagyobb a baj, mint én azt el tudom képzelni.
- És utána? - hajol át előttem Sehun.
- Sikeres vizsgatétel esetében elkezdik felkészíteni a rajongókat és a csapatot az új tag fogadására - sandít rám, valószínűleg a válaszreakciómat várva. Én azonban lefagytam, mint a csuda és nem tudom, mit kéne éreznem ezzel kapcsolatban.
- Végülis sikerült, amit akartunk, nem? - töri meg az újfent beállt némaságot Minseok.
- Azért lehettek volna kicsit kegyesebbek is, nem rögtön a lehetetlennel szembeállítani - jegyzi meg Yixing.
- Fél év mire elég? Kemény kör lesz - sóhajt Jongdae.
- Ki a kijelölt alkalmasságis orvos? - kérdezi Suho, figyelve, ahogy Chanyeol átlapoz egy másik oldalra.
- Wook.
- Legalább ez jó hír…
- És mi van még?
- Hmmm - siklik végig a sorokon, hogy aztán gyorsan összerakva fejben a többiek elé terítse. - Orvosi vizsgálatok, tananyag átvétel, saját kijelölt menedzser-
- Aki?
- Aki Lee Yoongsuk - von vállat, mint akinek fogalma sincs róla, hogy ki az.
- Ő nagyon jófej, szuper lesz vele - mosolyog rám biztatóan Minseok. Nem kétlem, ha ő mondja.
- Meg Ji Chanwook, aki a gyakornokok általános “menedzsere” - mutat nyuszifüleket az ujjaival, de nem igazán értem, mire akar velük célozni.
- Ez viszont szívás…
- De várható volt.
- Ő egy elég kemény fickó, a gyakornokok szerint amolyan első próba, mert sokuk csak miatta adta fel az álmait. Hajlamos kicsit túlhajszolni az embereket - magyarázza nekem Chan, kissé keserű ábrázattal. - Csak azt nem értem, minek kell kettő.
- Gondolom, mert más egy egyszerű debütálásra felkészíteni és más egy már komoly sikereket elért bandához csatlakoztatni valakit - dől hátra székében a legidősebb. - Ha már komoly lehetőségeket láttak benne, minden lehetséges módon megpróbálják kihasználni.
- Na mindegy - lapoz tovább.
- Lakhatás?
- Itt azt írja, még elhelyezés alatt - ráncolja rosszallóan a szemöldökét.
- Pedig a múltkor már lepecsételték, nem?
- De.
- Akkor nem értem.
- Lényegtelen, úgysem engedem el - karolja át a vállamat, mintha sok választási lehetősége lenne, ha egyszer a vezetőség mond valamit. Bár így végignézve a többieken, kezdem úgy érezni, hogy mégis van némi beleszólása a dolgokba.
Miután ők, számomra még mindig kb érthetetlen módon megvitatták a sorsomat, felvonulunk a szobába, hogy elkezdjünk lefekvéshez készülődni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok álmos, mert ez a sok stressz ugyan csak leszívott, de alvás előtt szeretnék még vele beszélgetni kicsit, mert az megnyugtat.
- Chan - döntöm hátamat a hűvös falnak, őszintén nem tudva, hogyan kezdjek bele. Kicsit félek a komolyabb hangvételű társalgásoktól, mert ha eddig részem is volt néhányban, mind azért született meg, mert én valamit elrontottam. És persze félek a számomra kedvezőtlen válaszoktól.
- Tessék? - ül le lábaim mellé, s a fejéről lehúzva a nyirkos törülközőt, egy egyszerű dobással a székbe hajítja.
- Van kedved beszélgetni? - ásom meg a síromat csöndesen.
- Persze, hogy van - mosolyodik el kedvesen. - Miről szeretnél, mi nyomja a kicsi szíved?
- Hát ömm… minden - mondom ki konkrétan.
- És mi minden? - helyezi magát kényelembe, lábaival közrefogva az enyémeket.
- Hogy mi lesz velem ezután, meg leginkább velünk - birizgálom az ujjaimat, kerülve az ő kíváncsi tekintetét.
- Mi lenne? Minden nap együtt lehetünk, ha nem is minden percben, de hamarosan az is be fog következni.
- Mitől vagy benne olyan biztos?
- Mert tudom, hogy meg fogod csinálni - simít egyik kezével a bal sípcsontomra. - Ha sok anyuci elkényeztetett kicsi gyermeke, mint amilyen én is voltam, képes idáig eljutni, akkor neked ez a fél év egy laza séta lesz.
- Hát remélem.
- Ne reméld, hanem higgy magadban te is.
- Az még nem megy…
- Nem baj, addig hiszek benned helyetted is. De - vált témát hirtelen. - ha mondjuk holnap letudjuk az orvosi vizsgálatok kórházi részét, egy, nem kell miattuk tovább stresszelned, kettő, ennyivel több időd lesz és három, veled tudok lenni közben.
- Nekem jó.
Az este nem vész el nyom nélkül, a kialvatlanság ékeskedő karikái kísérnek ki hajnalban a szobából, mert végre Chant elnyomta az álom, én meg nem akarom, hogy tovább virrasszon, amiért én nem bírok magammal és minduntalan kénytelen vagyok a helyemet keresni. Azt hittem, ezek után csak kidőlök majd, pedig mikor máskor, ha nem este találnak meg az igazán aggasztó gondolatok?
Első körben a konyhába vezet az utam, ám amikor meglátom a nappaliból kiszűrődő fényeket, óvatos léptelekkel közelebb megyek, hogy megnézhessem, ki van még fent ilyenkor rajtam kívül.
- Szia - köszön rám Kyungsoo a tévé fénye által félhomályba burkolt helyiségből.
- Szia - köszönök vissza, kissé butyutának érezve a szituációt.
- Nem tudsz aludni?
- Nem - rázom meg a fejemet.
- Gyere, nézzünk valamit. Már ha van kedved - paskolja meg maga mellett a helyet a kanapén, nekem meg vétek lenne visszautasítani ezt a szuper ajánlatot. Jobb dolgom úgysincs, meg ez egy elég jó lehetőség rá, hogy összebarátkozzak vele.
- Van, persze - szelem át gyorsan a köztünk lévő távot és lehuppanva mellé, felhúzott lábakkal elhelyezkedem.
- Milyen filmeket szeretsz? - nyúl a távirányítóért, mint akit nem is érdekel az, ami éppen megy.
- A jókat - vágom rá rögtön, mire valami mosolyféle jelenik meg a szája szélén.
- Nézzünk Vasembert? - lapozgatja a kínálatot.
- Felőlem.
- Láttad már? - Nemlegesen megrázom a fejem. - Nem láttad a Vasembert? - képed el, hangot adva döbbenetének. - Amerika Kapitány? - Újfent megrázom a fejemet. - Hulk? - Megint. - Hú, lesz itt mit bepótolni… - nyomja is be a filmet, én pedig kíváncsian várom, hogy mi az, amiről hiba volt lemaradnom eddigi életem során.
Hangos csörömpölés, majd susmogás és motoszkálás riaszt fel álmomból. Hirtelen csak annyi dereng, hogy én lejöttem Sooval filmet nézni, de mikor kezeimmel keresni kezdem, egyáltalán nem érzem őt a kanapén.
- Jól van már, nincs semmi baja, látod - üti meg fülemet Minseok hangja.
- Kicsit túlparázod ezt.
- Persze jogosan…
Felnyitva szemeimet, négy, egymással suttogva vitatkozó egyént látok meg a szoba bejáratánál, akik közül senki sem észleli, hogy magamhoz tértem.
- Még mindig így remegek - nyújtja ki az egyik karját Chanyeol, ami valóban eléggé remeg.
- De már nincs miért.
- Hát kösz.
- Na, srácok, én inkább felvonulok aludni, nem szeretnék ebbe belekeveredni - hagyja el elsőnek Kyungsoo a helyiséget.
- Megyek én is - lapogatja meg Chan vállát Minseok, kit némán követ Sehun. - Jó éjt.
- Felébredtél, kicsi? - néz rám szomorúan, miközben odajön hozzám, hogy leüljön mellém.
- Rosszat tettem? - húzom be a nyakam, tudván, hogy megint miattam rossz a hangulat.
- Dehogy, csak megijedtem, hogy nem vagy mellettem. Azt hittem, hogy me-
- Megint leléptem - fejezem be helyette. - Pedig nem.
- Látom - ölel át, csókot nyomva a homlokomra.
- Nem tudtam aludni - simulok hozzá.
- És most tudsz?
- Hát tudnék még - ismerem be, állításomat igazolván egy nagyot ásítva.
- Vasembert néztetek? - vidul fel, hátát a háttámlának vetve, majd eligazgat magán, hogy legalább félig feküdni tudjak rajta. - Nélkülem? - szomorodik el.
- Nem mondanám, hogy sokra emlékszem belőle.
- Akkor majd megnézzük valamelyik nap - simogatja az oldalamat, míg jobb kezébe véve a távirányítót, a tévé csatornái közt kezd el keresgélni.
A reggel túl gyorsan és túl fájdalmasan ér el hozzánk, ráadásul Seojoon személyében, kinek hangjára rögtön felébred Chanyeol, visszarántva álmatlan állapotomból engem is.
Állítólag, ha úgy gondoljuk, hogy nem álmodtunk semmit, akkor is álmodtunk, csupán nem emlékszünk rá, bár nem tudom, meg nem is nagyon érdekel a dolog, csupán egyszer hallottam a rádióban.
- Hyung, halkabban már - morogja, szorosabb ölelésbe vonva engem.
- Chanyeol, nem kellene neked is öltözködnöd már? - tér be a szobába a menedzser.
- Nem.
- Ugyan miért nem?
- Mert mára szabadnapot vettem ki - nyújtózik hosszasan, alaposan átropogtatva elgémberedett izületeit.
- És ez így megy?
- Így.
- Jól van ám - fordít hátat és távozik, de nekem úgy tűnik, Channak sikerült megsértenie.
- Biztos jó ötlet ez? - ülök fel egyenesbe, áldva azt a nagy eszemet, hogy itt aludtunk el. Annyira fáj most a derekam, hogy az nem igaz.
- Micsoda? - tekint le rám mosolyogva.
- Hogy ma nem mész.
- Ma téged kísérlek el a kórházba.
- Ráadásul miattam - szontyolodom el nyomban.
- Miattad bármit - nyom egy puszit a fejemre, s felkelve mellőlem, nekilát a reggeli készülődésnek.
